Táska község
Táska község a Dél-Dunántúli régióban, Somogy megye nyugati részén a Balatontól délre helyezkedik el. A környék lápos, mocsaras, bokros- ligetes része kedvelt tartózkodási helye az apróvadaknak, a közeli erdőben pedig szarvasok, őzek és dámvadak tanyáznak.
A kora középkori Táska a mai templomdomb mesterséges halma körül terült el. 1542-ben templomáról is tudunk, amely minden bizonnyal a mai templom helyén állt. A községet először talán 1121-ben említik, mikor is a község mellett halászó helyeket kap a Balatonalmádi monostor.
1298-ban már bizonyosan Táskát említik meg, ekkor a falu neve Villa Task. Táska a 15. század elejétől a Marcali uradalom része. Hogy mikor kerül az uradalomhoz, azt nem tudjuk pontosan. A Pécz nembeli Marczaliak 1275-tól birtokosok Somogy megyében és valószínűleg ettől az időtől kezdve már részese lehet Táska a Marcali uradalomnak.
1752-ben felavatták Táska templomát, majd 1820-ban váltotta fel a mostani templom, hozzá kell még tenni, hogy ebben az időszakban egészen 1831-ig a falu papjai horvátok voltak és horvát nyelven tartották a helyi miséket, tovább menve a jelenlegi formában lévő templomot 2011-ben újította fel a helyi egyházközösségi tagok jóváhagyásával a Leader pályázati program keretei között a Táska Községért Alapítvány és a templom helyi védettséget kapott.
Országos és helyi védettséget kapott pincesorok. 
Országos védettséget kapott Fehérvízi láp
Az épületet magát az önkormányzat 1996-ban kezdte el építeni, 2000-ben lett átadva, a képen látható 9 hektáros parkkal együtt. A látványosság maga az épület valamint az ott lévő házi állatok és dámszarvasok.
Medicina Hungariqum Pálinkaház
Főzdénk története az 1920-as évekre nyúlik vissza, ekkor épült az épület. 1937-től Palacskó István, vagy ahogyan a helyiek nevezték amerikás Pista főzte a környékbeliek pálinkáját egészen a II. világháború utáni időkig, amikor is államosították a jól jövedelmező vállalkozást.
Ezekben az időkben a Lengyeltóti ÁFÉSZ volt nem túl gondos gazdája az egységnek. Felújításokat, fejlesztéseket egyáltalán nem végeztek, csak alkalmazottal üzemeltették a főzdét. Az üstök ilyen körülmények között 2-3 év alatt kiégtek, de csak a foltozgatásukra áldozott az ÁFÉSZ. Ez így ment 1950-ig, amikor átvette a TSZ a főzde működtetését. Ekkor már némileg javult a helyzet, fejlesztésre ugyan ekkor sem fordítottak, (mondván eddig jó volt, jó lesz eztán is) de legalább a szükséges javításokat, cseréket rendszeresen elvégezték. Pörgött is az élet, a főzde éjjel-nappal működött. Volt itt feles főzés, amikor a végtermék felét be kellett szolgáltatni, ez volt az adó és a főzésért 11 Ft-ot kellett fizetni és volt „pénzes főzés” amikor mind maradt a gazdáé, de a főzésért fizetni kellett.
Híres volt a főzde megye szerte. Itt főzetett a megyei rendőr főkapitány is! Szeptemberben már betelt a naptár az aktuális évre. Ez szerencsére most is így van.
Gróf Gyuri bácsi, aki 1950-től 1987-ig itt dolgozott osztotta meg velünk korabeli tapasztalatait, mesélte el élményeit. Abban az időben elképzelhetetlen volt, hogy a magyar parasztnak ne legyen otthon pálinkája. A legtöbb a szilva volt, de sok volt a körte, barack és a törköly is. Jellemzően a lehullott gyümölcsöt gyűjtötték össze pálinkának, hisz a szép érett egészséges szemekből lekvár, kompót, aszalvány készült télire, nem volt még ismert a globalizáció, nem ettek friss érett szilvát februárban. Mivel a gondos gazda arra is ügyelt, hogy ne legyen sok a lehullott gyümölcs, általában vegyes pálinkát készítettek, hisz így jött össze az a mennyiségű cefre, amelyből készült pálinka kitartott egy évig. Minden reggel meg „kellett” inni azt a kis kupicát, melyet legtöbbször az asszonyok mértek ki uruknak. Eztán következett a jószág, majd egy újabb kupica és a reggeli, ezzel azonban be is fejeződött a pálinkázás. A pálinka a mindennapok része volt, de használták külsőleg- belsőleg orvosságként is. Átlagosan 52 °alc volt az erősség, amelyen a falusi ember kérte a pálinkát és ez az öregek körében így van a mai napig.
A szeszfőzde abban az időben a falusi kulturális élet központja is volt. Szerettek itt összeülni az emberek, megvárni egymás pálinkájának elkészültét, beszélgettek, kártyáztak és kóstolgattak. A pálinkafőzés szezonja télen volt, amikor korán sötétedett és a parasztok nem tudtak mit kezdeni magukkal a késő délutáni, kora esti órákban, így összeültek a főzdében, ahol jó meleg volt, a helyiséget átjárta a gyümölcs és a párlat semmihez nem hasonlítható aromás, zamatos illata. Pezsgett itt a közösségi élet.
A főzőmester régen szagról állapította meg, hogy milyen minőségű a cefre. Ha finom gyümölcsös volt az illata, akkor meg volt rá az esély, hogy jó pálinka készüljön belőle. A törköly alá – mivel szimplafalu, közvetlen tüzelésű üstök voltak, hogy le ne égjen- kizárólag jó minőségű szalmát lehetett rakni, mert a dohos íz átment a pálinkába is.
A hiedelmekkel ellentétben azonban régen sem volt mindenki gondos gazda, régen sem értett mindenki a pálinka főzéshez, de nem is akartak bele kotnyeleskedni, megbíztak a főzőmesterben, vagy ahogy akkor hívták a „főzdésben” és inkább közösségi helynek használva a főzdét kikapcsolódtak a napi kemény munka után.
Ezt a főzdét vásároltuk mi meg 2011-ben meglehetősen lerobbant állapotban és újítottuk fel erős hittel abban, hogy újra fel tudjuk virágoztatni. Azon dolgozunk, hogy régi értékeit megőrizve, de a fejlődést és a tradíciót egyaránt szem előtt tartva, minőségben kompromisszumot nem ismerve, hosszú távon jól működő pálinkaházat hozzunk létre.
